Már két egész hete élek Budapesten, de sokkal többnek tűnik. Annyira már nem szörnyű a helyzet. Nem annyira. És nem mindig. De még mindig nem jó. Na persze érthető, mert az alaphelyzet továbbra sem változott: ugyanolyan egyedül vagyok, mint otthon, csak most még a családom is hiányzik. Egyre jobban. Persze itt elvileg több lehetőség van, mint a világvégi kisvárosban, de nehéz rávenni magam, hogy éljek velük. Nehéz felöltözni és lemenni, pedig amikor kint vagyok, sokkal jobb a kedvem. Én nagyon igyekszem, tényleg. Amennyire tőlem telik. Próbálok például sportolni, megint kinéztem egy stúdiót, ahova a jövő héten elmegyek. A múlt heti nagyon nem tetszett, oda biztosan nem fogok járni. Talán majd ez. 

Szóval a jövő hétre a célkitűzés: sokkal több időt szobán kívül tölteni, még ha egyedül is... 

Pontosan egy hete lakok Budapesten. Azt hittem, nem lesz nehéz, mert ezt szerettem volna, mert laktam már itt, és visszavágytam, és mert 28 éves vagyok. Hát tévedtem. Időről időre nagyon erős honvágyam van (de jó, hogy nem külföldre mentem), és görcsösen próbálok programokat szervezni magamnak, hogy eltereljem a figyelmemet. Nem mindig sikerül. 

Talán ha a munkahelyen rendben mennének a dolgok, ha nem lenne minden ennyire furcsa, új és más, akkor itthon is könnyebb lenne. De egyelőre nem élvezem a munkát, a munkatársak nem ugrottak a nyakamba, és baklövésnek érzem az egészet. Persze, időt kell adnom magamnak, nekik, Pestnek. De nem könnyű. 

Hatalmas érzelmi hullámvasút volt az elmúlt hét. A legkülönbözőbb dolgok miatt borultam ki és tartottam hirtelen óriási tévedésnek az egész munkahelyváltást és költözést. Kemény munkám van benne, hogy végül sikerült túljutnom ezen az erősen depresszív állapoton, és újra tudok tervezgetni. Elkezdtem összepakolni a dolgaimat, beosztani a következő két hetet. Az éjszakák nagyon nehezek. Minden elalvás előtt jönnek a negatív gondolatok. 

Legutolsó bécsi tartózkodásomkor programokat szerveztem. Egyedül is, ismerőssel is, mert meg tudom csinálni, képes vagyok rá. Meg tudok változni, ki tudok bújni a csigaházamból és igen is, ilyen lesz az életem Pesten. Mert ilyen életet szeretnék. Parkokban sétálás, étteremben evés, városnézés, vásárlás, ez lesz a jövőm. És boldog leszek. Csak még el kell jutni odáig. 

Be kell vallanom, hogy így, a felmondási időmet töltve már tényleg nem megy olyan lelkiismeretesen a munka, mint eddig. Pedig tényleg próbálok ugyanúgy hozzáállni, de már annyira a levegőben van a váltás, és annyi mindent kell még addig elintézni. Jól jött volna az a pár nap szünet, de a pénz is jól jön, amit a maradásért cserébe ajánlottak, tehát próbálok nem panaszkodni. 

Szörnyen fáradt vagyok, már kezdenek megviselni a külföldi kiküldetések. Pedig az elején mennyire izgalmasnak találtam. Imádtam a hotel szobát, azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy egy igazi hotelben laktam, de egész biztosan az első volt, hogy saját szobám volt. Izgultam, mikor egyedül kellett tömegközlekedéssel eljutnom a vasútállomásról a munkahelyemre, bejelentkezni a hotelben... most már csak fáraszt. Talán, ha lett volna alkalmam várost nézni, szórakozni kicsit, de ezek az utazások többnyire a szűkös határidőkről, feszített munkatempóról szólnak, amikor a nap végén hulla fáradtan kerülök ágyba. 

Amikor egy átdolgozott munkanap után felmentem a szobámba, megettem a vacsorát, és este 7-kor a tévét kapcsolgattam, átfutott az agyamon, hogy ugye ez Budapesten máshogy lesz? Ez volt az egyik fő oka a munkahelyváltásomnak, hogy befejezzem az ingázást, emberek közt legyek, programokon vegyek részt. De ezt külföldön sem tettem meg, ahol 200 méterre laktam a munkahelyemtől. Máshogy kell ennek lennie, változtatni fogok! 

Ideje újraéleszteni az énvilágom blogot, mert hamarosan nagy felfordulások várhatók. Épp a felmondási időmet töltöm, és a leendő munkahelyem 160 km-re vár rám, Budapesten. Budapesten, ahová azóta szeretnék visszaköltözni, hogy el kellett jönnöm onnan. Az albérletem elvileg készen vár (elvileg, mert csak akkor lesz biztos, ha már ott vagyok, semmit nem szeretnék elkiabálni) és azt hiszem én is készen állok. Egy teljesen új életre.

Nehéz lesz. Szokatlan, új. A munkahely aggaszt talán a legkevésbé, pedig biztosan küzdelmesek lesznek az első hetek, hónapok. Rengeteget kell majd tanulni, új munkatársak... És új lakótárs, én meg egyedül, távol a családtól. Itthon kell hagynom a kisállatokat is, és a kialakult napi rutinom. De addig annyi mindent kell még előkészíteni. 

Pesten fogok élni!